tot ziens.

mindenki elment már, itt maradtam egyedül. na jó, nem teljesen egyedül, mert Johnny, az ecuadori gitárhős még mindig itt lebzsel a nőjével, de ő más tészta, nem erasmusra jött, hanem letelepedni. az elmúlt hét a búcsúzás jegyében telt, kedden lelépett a teljes lengyel társaság (tehát azóta gyakorlatilag magány van, mert kedvenc idióta szobatársam, Maciek is lengyel), csütörtökön Martina, a cseh csaj, meg Carles, a katalán csóka; tegnap útra kelt Andy, aki angol, ma pedig dobbantott Chrissy is, aki viszont német. az elmúlt két napot jómagam úgynevezett powershoppinggal töltöttem, azaz nyargalásztam a városban fel-alá karácsonyi ajándékokra, tipikus holland mütyürökre vadászva. jelentem, végeztem. és most nem tudom hova legyek. az oké, hogy pár perc múlva lemegyek búcsúzni Johnnyéktól is, mert ők ellépnek szülőkkel vacsizni és valószínűleg meg sem jönnek már. az is oké, hogy utána pakolni kéne - és basszameg úgysem fognak a cuccok elférni a bőröndömben, ziher - na de mi lesz aztán? igazán nem akarom az emo felé hajlítani a blog profilját (nem mintha olyan nagyon fontos lett volna ez a "hír-adó") de azt tudnotok kell, hogy rohadt érzés. úgy elbúcsúzni cimboráktól, hogy tudod: sosem találkoztok többé. persze, ígéretek, "meglátogatlak, te meg always welcome vagy az én otthonomban" és ez mind őszinte meg szívből jövő, de közben tudod, hogy ilyen úgysem lesz. és rohadt érzés itthagyni ezt az észbontó várost is, ami második otthonommá vált. hozzáidomultam, ismerem és nem akarok elmenni innen. másrészt már annyira hiányzik mindenki Magyarországról, hogy maradni sincs szívem. ha lehet egy jó tanácsom: sose menj erasmusra. egyik feled otthagyod, örökre.